Tegnap este, amikor már biztosan éreztem, hogy a náthám nem hagyott hátra mást rövid, de intenzív afférunk után, csak a száraz köhögést és az enyhe, de nagyon dögös rekedt hangomat, elindultunk "kocsmázni" páran. Én eredetileg azt terveztem, hogy átmegyünk Modenába egy Erasmus "fiesta spagnola" buliba, de rajtam kívül sajnos másnak nem volt kedve menni, így hát behódoltam újdonsült barátaim noszogatásának, és megélegedtem Reggio kissé lapos, de annál szórakoztatóbb éjszakai baglyoknak szánt életével. Miután elüldögéltünk kedvenc helyünkön a La Tramba-ban egy órát, és el rihi-röhögtem a pultos tökéletes törpe Vin Diesel hasonmása láttán, elhatároztuk, hogy keresünk egy másik helyet. Keres, keres, keres....fordultunk jobbra, térültünk balra, kis utcából nagy utcába, térről térre, de semmit sem találtunk. Csábító volt a világ legfinomabb fagyijának ismételt megkóstolása, de mivel Cannel megegyeztünk, hogy csak heti egyszer adjuk be a derekunkat, ezért inkább tovább bolyongtunk. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy szerda este, egy 120 ezer fős olasz városban ne lenne élet.

                Már amikor csüggedten éppen hazafelé vettük volna az irányt, ráfordultunk egy utcára, és megláttuk amit kerestünk. Fiatalok, sörrel, borral és egyéb másnap okozókkal a kezükben nevetgéltek és beszélgettek egy kisutcában, a Café Planet nevű hely előtt. Annyira megörültünk, hogy azonnal belendültünk a pub-ba, és kértünk három sört (ugyanis akkora már csak hárman maradtunk, én, Can, és Joaquin) a pultnál. A tánctérről club zene szólt, páran lőzöngtek csupán, az emberek nagy része a jó időnek köszönhetően kint táborozott le a pub előtt. Miközben a fiúk rendeltek, én nézelődtem. A pult túloldalán észrevettem egy magas, helyes üzletember figurát, aki meredten engem bámult. Már kezdtem elpirulni makulátlan olasz öltönye, és átható barna szemeinek köszönhetően, és elterveztem, hogyha megszólít, bevetem az új Janis Joplin hangomat, ami elől nincs menekvés. Ekkor azonban észrevettem, hogy egyáltalán nem engem néz. Nem, nem engem, hanem a tőlem öt centire ácsorgó Joaquint! Frankón őt csekkolta! Na gondoltam, ez is először fordul elő velem, új élmény, na bumm. Viszont amikor megkaptam a sörömet, és éppen elakartam volna nevetgélni spanyol barátomnak, hogy új rajongója akadt, éreztem, hogy valaki akkor is engem néz. A tarkómon éreztem egy tekintetet, így hát mit sem sejtve megfordultam. Nem egy tekintet volt, hanem három. Három lányé. Illetve, három Vans, DC és Etnies cuccokba öltözött, rövid, tépett hajú, gimnazista deszkás fiúk bőrébe bújt, viszont mellekkel és szelíd, lányos arcvonásokkal igenis ellátott lányé. Ők viszont tényleg engem néztek, tetőtől talpig végigmértek, huncut mosolyukkal. És ekkor esett le! Meleg pub!!! Ekkor néztem meg jobban a kezembe akadt szórólapot, amely a szombat esti "She Wolf Party! Only women and gay!" bulira hívja fel a figyelmet, és ekkor tűnt fel a táncteret körül vevő négy darab óriás művészi akt fotó is. A plafonra felfüggesztett plazma tévében meztelen divatfotózások voltak láthatóak, természetesen világhírű topmodellekkel, akik között felfedeztem Mihalik Enikőt is. Bezzeg ezt nem promózzák róla a Cosmóban! Amikor mindezekre felhívtam a fiúk figyelmét, az első sokk után, és miután összeszedték állukat a makulátlan padlóról, kifakadt belőlünk a perceken át tartó röhögés. Szóval ezért nincsenek éjszakai kocsmák, helyes facér fiúk, és hétköznapra eső bulik Reggióban! Mert mindenki itt van! Amikor már kint ácsorogtunk mi is a többiekkel, próbáltunk beolvadni, de egy ídő után feladtuk. Azt hiszem mindenki kiszúrta, hogy nem vagyunk melegek. Én azért rákacsintottam egy csajra, Can pedig nagy erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy egyensúlyát szigorúan át tegye csak az egyik lábára, és a sört kisujját eltartva igya, miközben másik csuklója hanyagul lóg a levegőben. Annyira vicces volt, hogy talán hangos nevetésünk miatt is buktunk le, hiszen ez a fajta pózolás itt megkövetelt, és teljesen normális.

                 Két órán keresztül figyeltük a lányos fiúk, illetve fiús lányok társalgását, testbeszédüket. Gucci és Dolce cipők borostás, helyes srácokon. Zsebredugott kezű, baseball sapkás csajszik, abszurd gesztusaikkal. Szűk sztreccsnadrágok és feszes pólók Adonisz testeken, melyek nem piacképesek az olyan hetero lányok számára, mint én. Vékony, majdhogynem anorexiás raszta lányok, bő pólókban, oldalzsebes gatyákban. A legérdekesebb figurák fordultak meg itt. Húszas évei elején járó modell fiú, akit itt is körülrajongtak. Negyvenes éveit taposó tanárszerűség, csokornyakkendőben, rövid ujjú zakóban, kockás ingben, Hitler bajusszal. Harmincas producer alkat, laza ingben, bokáig érő vászon nadrágban, saruban. Ja, és arany bokalánccal. Szőke lány, bőrdzsekiben, tüll szoknyában. Zöld hajú punk csaj, converseben, piercingekkel teli arccal flörtöl egy molett, rendkívül igényes tűsarkús üzletasszonnyal. Senki nem tévedt abba az utcába, aki nem oda akart menni. Pasik jöttek és mentek, kézenfogva, ölelkezve, boldogan. Lányok sikítozva táncoltak egymással Lady Gagára. Mi is elengedtük magunkat, hiszen senkinek sem akartunk tetszeni, nem volt akinél bevágódni, így hát mi is buliztunk a tüctücre, imitáltuk a gesztusokat, ittuk az olcsó sört, és szakadtunk a röhögéstől, mindenen. De legfőkébb saját magunkon nevettünk. Szerencsére ez az élmény által okozott humorözön kitartott még egy órán keresztül, miután elindultunk haza. Ugyanis nagyon eltévedtünk ebben a kisvárosban. De az újabb élmény öröme, és a tudat, hogy sosem tudhatjuk miben lesz még részünk ez alatt a pár hónap alatt, végig nevetetett minket az ismeretlen, hangulatos kisutcák labirintusán. Viva Erasmus!