Rebi Menni Italia

              Délután fél hat. Ma már korábban kell elkezdenem készülődni, hiszen korábban sötétedik. Felveszem a tréning nadrágomat, az atlétámat, a melegítő felsőmet, és az adidast. Lófarokba kötöm a hajam, lemosom a sminkem, magamhoz veszem az mp3-at. Dobok egy puszit Tiziana-nak, becsukom magam mögött az ajtót, és kilépek a lehullott falevelekkel borított utcára. Sétálok a sarokig, a focipályánál befordulok jobbra, rámosolygok a Ciao Bellázó lihegő focistákra, és amint a Via Capelli-re érek, bekapcsolom a zenét. 
              Amint rákapcsol az első szám, rákapcsolok én is. Futok. Nem olyan gyorsan mint Usain Bolt vagy Forrest Gump, de nem is olyan csiga-lajhár sebességgel, mint ahogyan Paris Hilton menekült az őrült gyilkos elől a Viasztestek című tinihorror remekműben. Bár tény, hogy én nem is ugyanazon okokért futok, hiszen nem álmom átszakítani az olimpiai célszalagot, és nem is üldöz a halál fenyegetően gagyi őnagysága. Úgy is mondhatni, hogy nem futok semmi felé, de nem is futok semmi elől sem. Csak futok. Rebi tempóban, Rebi styleban, Rebi célból. Elsuhanok a park mellet, ráfordulok a kedvenc lakópark területemre, elérem a bicikli-sétálóút korláttal megjelölt első szakaszát. Megállok, balerina módra nyújtok pár percig. John Mayer picit nyálas de annál hangulatosabb és relaxálóbb hangjától átmelegszem, és ismént futok. Elhaladok babakocsis párok mellet, kutyát sétáltató nénike-bácsika egyvelegeken, suli után bagózó emók között, munka után hazafele tartó biciklisták mellet. Ezzel együtt az út nem zsúfolt, éppen ezért szeretem. Széles, nuku kocsi, kanyargós, vátozatos, hosszú. Néha szembejön egy-egy másik futó, de én nem vagyok az a rámosolygós, rákacsintós fajta, még biccenteni sem nagyon biccentek. Csak azért mert mindketten futunk, nem spanolok le, ez az én egy órám. Ilyenkor magam vagyok, az én gondolataim, az én lélegzésem ritmusa, az én lábaim dobbanása, az én heves szívverésem. Talán futás közben vagyok a legönzőbb. De ilyenkor nincsen lelkiismeretfurdalásom, hiszen egy óra önzőség erejéig talán nem fog beperelni az innen pár száz kilóméterre fekvő Vatikán ajtatos intézménye.

                 (Sidenote: Persze, persze, a futás jót tesz a fizikumnak, és hazudnék, ha ezt nem tartanám szem előtt. Otthon is futottam heti 3-4 alkalommal, de itt szinte mindennap elmegyek, talán mert több időm is jut rá. És hát a sok pasta mellet, muszáj odafigyelni, nem mehetek haza hat hét múlva a Szabadítsátok ki Willyt! címszereplőjeként. Amikor Zsófi nővérem több hétig az USA-ban forgatott, szigorúan nem evett édességet...a cookies, piték, Hershey's, és egyéb száz féle candy csodaországában! Óriás akaraterő, de tudta jól, hogy muszáj, hacsak nem akar egy átlag Texasi COWgirl méreteivel hazatérni. Nos, én sem eszem édességet, de a pasta és a pizza itt kihagyhatatlan. Tehát, a futás az elhízástól is megment, kondiban tart, jót tesz a szívnek, az izmoknak, a légzésnek, a tüdőnek....igazából a futás minden szempontból jó, nem utolsó sorban a miniszoknyás szezont teszi még élvezhetőbbé.)

                Amikor felzendül a fülemben egy-egy Linkin Park szám, vagy néha egy drum n bass ütem, sprintelek pár percet, mert jól esik. De úgy általában több szakaszban szaladok, édesapám legendás futó génjeinek köszönhetően, én is a rövidtávot bírom semmint a maratont. Viszont a rövidtávot többször egymásután, így jön ki átlag 45 perc futás. Néha megállok, nyújtok, bámészkodom. Aztán megint futok. Vannak azok a ritka napok, ezt Hajni barátném tudja jól, hiszen ő is rendszeresen hódol e sportnak, szóval vannak azok a napok, amikor az ember úgy érzi, ma bármennyit tudna futni. Elkezdi, és nem tudja abbahagyni. Fut, suhan, kocog, rohan, lohol, akár másfél órán keresztül, és a végére még el sem fárad. Ilyenkor a test tele van energiával, amit képtelen levezetni. Ilyenkor a szervezet úgy érzi, képes bármire, egy kamion félvállon történő cipelésétől kezdve a Himalája megmászásáig...fél órán belül. 
                De az átlag napokon, jól esik megpihenni. Én ezt többször megteszem, és ilyenkor az eget nézem. A naplemente mindig lenyűgöz, ezért is futok ilyenkor. Mindennap más. Mások a színek, mások a felhők formái, mások a fények. Mások a gondolatok, de mindig ámulok, ez állandó állapot ilyenkor. A kedvencem amikor ez ég vanília és világosrózsaszín. Ezeken a napokon hazafele tartva megpihenek az egyik játszótér hintáján, vagy nyújtok még egy kicsit az egyik pad karfáján.
              

              A tökéletes egy órámban nincsenek drámák, nincsenek megoldandó feladatok. Nincs probléma, nincs buli, nincs szerelem, nincs pénz, nincs munka. Nem kell gondolnom a sulira, nem kell gondolom konfliktusra, nem kell gondolnom a bevásárló listára, vagy a legújabb Louis Vuitton táskára a Vaterán. Csak én vagyok, és a futás. Ez is egy megszokás, egy gyakorlat. Viszont ez a megszokás az, amit az ember nem érez unalmasnak, nem érez rutinszerűnek, inkább elengedhetetlennek a folytatáshoz. Nem azt mondom, hogy mindenki fusson, sőt. Ez szimplán egy saját élmény. Viszont úgy gondolom, hogy mindenkinek szüksége van egy napi tökéletes órára. A nagyapámnak ez a napi egy óra a faragás volt a műhelyben, az apámnak talán a napi egy óra olvasgatás az ágyban vagy a nappali sarokban bekuckózott foteljében. Édesanyám pezsgőzni szeret esténként a Story magazin társaságában, Luca pedig hatvanhetedszerre is megnézi az Alkonyatot tízenkét óra Mokkázás után vagy előrukkol valami felejthetetlen vacsorával, amit az alatt a tökéletes egy óra alatt készít el. A tőzsdecápa talán rágyújt egy szivarra a nap végén, az orvos kávézik a pihenőben a traumákkal teli nap előtt, a pap pedig egy órát olvasgatja a már számtalanszor kiolvasott bestseller Bibliát. Az, hogy ki hogyan tölti el ezt az egy, tökéletesen önző órát édes mindegy....A lényeg, hogy ne maradjon ki, a lényeg, hogy szükségessé váljon. A lényeg, hogy legyen.

           Gina Lollobrigida. Claudia Cardinale. Monica Bellucci. Isabella Rossellini. Sophia Loren. Tehetséges, elbűvölő, varázslatos színésznők, kiknek szépsége bejárta a világot, eljutott az összes nemzet férfiainak szemébe és fejébe, és befolyásolta nők millióinak öltözködését, stílusát, és viselkedését. Amikor egy beszélgetés kapcsán felmerülnek a híres és gyönyörű nők, minden alkalommal valaki bedobja a fent felsorolt femme fatalék egyikét. Nekik köszönhetően az olasz nők örökre biztos kecót béreltek ki maguknak az átlag szép nők világ ranglistájának felhőkarcolójának felsőbb emeletén. Persze közvetlen szomszédaik a tüzes, homokóra spanyolok, az amerikai szilikon szépségek, a brazil párducok (a dél amerikaiak úgy általában), és sok férfi álma a konszolidált ázsiai nő, visszafogottságukkal és bűbájos futószalag külsőjükkel. És hát ott vannak A Magyar Lányok. Róluk többet kicsit később.

          
            De hát mi is a szépség valójában? Létezik-e vajon egy objektív definíció, mely tudatosíthatná az emberrel csakúgy mint azt, hogy mi az a tenger és mi az a tapír. A Kislexikon szerint a szépség az esztétikai minőségek egyike, és "vitatott, hogy az embertől függetlenül, a természetben is létezik-e." Giordano Bruno ezt úgy egyszerűsíti le, hogy "semmi sem abszolút módon szép; ha egy dolog szép, valamely vonatkozásban szép." És félig meddig egyet kell ezzel értenem. Ha az aktuális témát tekintjük, egyrészt úgy gondolom, hogy lehet egy nő kifejezetten szép valakinek a szemében, valaki más számára viszont abszolút érdektelen. Több faktor is akad, amely befolyásolja a véleményt. Lehet ez kultúra beli különbség: a Japán szépségkirálynő nem feltétlenül nyerné el a Francia szalagot. Lehet kisugárzás kérdése: ebben Angelina Jolie bármikor veri Jennifer Anistont. Természetesen, lehet ez a faktor az érzelmi kötődés is, például ahogyan Anton Csehov fogalmaz: "a vak szerelem mindenütt ideális szépséget talál." Másrészt viszont biztos vagyok abban is, hogy vannak nők, akik láttán kivétel nélkül mindenkinek felcsillan a szeme, leesik az álla, vagy/és elakad a lélegzete, és akiknek a legszigorúbb zsűri is megadná a 12 pontot a 10-ből. Ezek a nők gyakran azok, akik egy nemzetet híressé tesznek, puszta szépségük által, és ezek a nők azok, akik kivívják az elismerést zászlójuk lányai számára. Viszont úgy látom, hogy itt rejtőzik az apró tévedés. Mert ezek azok a nők is, akik a legtöbb országban ritkák. És itt lépnek be a magyar lányok a képbe.

             Amikor megérkeztem Olaszországba, biztos voltam benne, hogy rengeteg szép nőt látok majd (legalább amennyi Olasz csődört), hiszen itt a "Ciao, bella!" majdhogynem az alap köszönés alternatívájaként szolgál. Vártam a szembe sétáló Cardinale-kat, a föld fölött lebegő Loreneket, és a csábos Belluccikat. De nem jöttek. Elteltek napok, semmi. Elteltek hetek, niente. Már több, mint egy hónapja vagyok itt, jártam keltem más városokban, buliztam elit klubbokban, táncoltam olcsó discókban, boroztam füstös pubokban, figyeltem az egyetemen, sétáltam a divathódította belvárosi utcákon, vásároltam a zöldségesnél, pizzáztam a sarki étteremben...és láttam körülbelül, maximum öt olyan lányt, akire inkább a dögös, helyes, különleges, vagy aranyos jelzőket használnám. De a szépet nem. Uraim azt kell, hogy mondjam: elképesztően mázlisták vagytok velünk, magyar lányokkal. Ugyanis a magyar lányok tényleg világszépek. Csak mi már megszoktuk ezt, hiszen mindennap szépségkirálynők között sétálunk. Érd Ófaluban, a sarki közért pénztárosnője is elvinné a pálmát itt Reggio Emiliában. A Balettcipő pincérnője topmodell lehetne Milánóban. A Westend mozi jegyszedője lábai előtt pedig ott heverne Róma összes gazdag ficsúrja.

             A konklúzió tehát a következő: bár nekünk is van Karády Katink, Gábor Zsazsánk, Debreczeni Zitánk, és Kapócs Zsókánk, a különbség az, hogy nálunk ők nem mennek ritkaszámba. Az átlag magyar lány gyönyörű, míg az átlag olasz nő egyszerűen átlagos, vagy azalatti. És elképesztően jó érzés volt erről személyesen megbizonyosodni, hiszen manapság sokan hajlamosak kevés olyan okot találni, amiért érdemes lenne büszkének lenni hazánkra. Nos, tessék (és) lássék.  

              Ha az itt eltöltött három hónap alatt, csak Velencét láttam, már megérte. Ha semmilyen egyéb emléket nem vinnék magammal haza, csak ennek a csodálatos városnak a magával ragadó, marasztaló hangulatát, már akkor úgy érezném, hogy életem eddigi legszebb időszaka volt ez. A lehengerlő reggeli kilátás a vonatállomásról, rögtön a város szívében. A vízitaxik, a gondolák úszó forgataga. A turisták izgatott moraja, a halászok friss árut rakodnak ki a csónakokról. Az éttermek ínycsiklandozó menüinek illata a folyóparti teraszokon. A színes házak sora. A Rialto hívalkodó méretével letekint a nyüzsgésre. A kisutcák...A rejtett sárga táblák, melyek a Szent Márk térre mutatnak, titkosan. A sok giccs áru, ajándékboltok, szuvenírgarmadák. Maszkok, hűtőmágnesek, kulcstartók. Üvegvázák, festmények, gyűrűk. Csengők, zászlók, minigondolák. Minden van, amire ugyebár egy normális embernek nincs szüksége, de a turista tuti megveszi. Mert emlék. Egy aprócska darab, ami bizonyítja, hogy itt jártál, tündérországban. Egy relikvia a múltból, ami talán mosolyt csal az arcodra a leghidegebb, legszürkébb pesti napon is. A tenger szürreálisan kék, a Szent Márk katedrális igazából Bazilika és Notre Damme koktél, viszont akárcsak a másik kettő, ez is ugyanolyan lebilincselő. Egy pesti lány persze nem ájul el tőle, hiszen akad ilyesfajta csoda elég, otthon is. De azért ámulok, és szeretem. Kávézás, illetve forrócsoki egy eldugott piazzán, az amerikaiak jönnek mennek, míg mi csak élvezzük a forró napsütést és az észveszejtő tényt, hogy itt vagyunk. Velencében. Bár a turisták számát tekintve, lassan kezdem úgy gondolni, hogy már mindenki járt itt, legalább egyszer az életben. A Sóhajok Hídja, pár letakarták nagy részét egy kék szörnyű lepellel felújítás miatt, akkor is megérint. Tetszik. A srácok rohannak a Ferrari bolt fele, a szemem megakad egy Louis Vuitton táskán. A Senegáli srác 45 eurót kínál érte, de "csak mert magyar vagyok." Mondom neki, persze, az életben nem jártál még pesten, de azért még kedves. Megszeppen visszaszólásomon, 35 euró. Mosolygok. 25 euró. Nézek, hallgatok, nemet mondok. 20 euró. Lassan elsétálok, a távolból hallom "15 euros, just for you!" No thanks. Nem találom a fiúkat, de nem bánom. Itt szívesen elveszem. Magaménak érzem a kis utcákat, a pici hídakat, a színkavalkádot, a hűtőmágneseket, a vidámságot, a romantikát, a tengert, a történelmet, a történeteket, amelyek mind itt születtek. Itt maradnék. Kóválygunk a városban, pizzázunk délután a parton, sörözünk a kikötőben, focimeccset nézünk egy kávézóban vonatindulás előtt. Majd búcsút intünk, de tudom jól, hogy nem bírom ki túl sokáig, hogy ne térjek vissza Velence varázsához. 

                 Tegnap este, amikor már biztosan éreztem, hogy a náthám nem hagyott hátra mást rövid, de intenzív afférunk után, csak a száraz köhögést és az enyhe, de nagyon dögös rekedt hangomat, elindultunk "kocsmázni" páran. Én eredetileg azt terveztem, hogy átmegyünk Modenába egy Erasmus "fiesta spagnola" buliba, de rajtam kívül sajnos másnak nem volt kedve menni, így hát behódoltam újdonsült barátaim noszogatásának, és megélegedtem Reggio kissé lapos, de annál szórakoztatóbb éjszakai baglyoknak szánt életével. Miután elüldögéltünk kedvenc helyünkön a La Tramba-ban egy órát, és el rihi-röhögtem a pultos tökéletes törpe Vin Diesel hasonmása láttán, elhatároztuk, hogy keresünk egy másik helyet. Keres, keres, keres....fordultunk jobbra, térültünk balra, kis utcából nagy utcába, térről térre, de semmit sem találtunk. Csábító volt a világ legfinomabb fagyijának ismételt megkóstolása, de mivel Cannel megegyeztünk, hogy csak heti egyszer adjuk be a derekunkat, ezért inkább tovább bolyongtunk. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy szerda este, egy 120 ezer fős olasz városban ne lenne élet.

                Már amikor csüggedten éppen hazafelé vettük volna az irányt, ráfordultunk egy utcára, és megláttuk amit kerestünk. Fiatalok, sörrel, borral és egyéb másnap okozókkal a kezükben nevetgéltek és beszélgettek egy kisutcában, a Café Planet nevű hely előtt. Annyira megörültünk, hogy azonnal belendültünk a pub-ba, és kértünk három sört (ugyanis akkora már csak hárman maradtunk, én, Can, és Joaquin) a pultnál. A tánctérről club zene szólt, páran lőzöngtek csupán, az emberek nagy része a jó időnek köszönhetően kint táborozott le a pub előtt. Miközben a fiúk rendeltek, én nézelődtem. A pult túloldalán észrevettem egy magas, helyes üzletember figurát, aki meredten engem bámult. Már kezdtem elpirulni makulátlan olasz öltönye, és átható barna szemeinek köszönhetően, és elterveztem, hogyha megszólít, bevetem az új Janis Joplin hangomat, ami elől nincs menekvés. Ekkor azonban észrevettem, hogy egyáltalán nem engem néz. Nem, nem engem, hanem a tőlem öt centire ácsorgó Joaquint! Frankón őt csekkolta! Na gondoltam, ez is először fordul elő velem, új élmény, na bumm. Viszont amikor megkaptam a sörömet, és éppen elakartam volna nevetgélni spanyol barátomnak, hogy új rajongója akadt, éreztem, hogy valaki akkor is engem néz. A tarkómon éreztem egy tekintetet, így hát mit sem sejtve megfordultam. Nem egy tekintet volt, hanem három. Három lányé. Illetve, három Vans, DC és Etnies cuccokba öltözött, rövid, tépett hajú, gimnazista deszkás fiúk bőrébe bújt, viszont mellekkel és szelíd, lányos arcvonásokkal igenis ellátott lányé. Ők viszont tényleg engem néztek, tetőtől talpig végigmértek, huncut mosolyukkal. És ekkor esett le! Meleg pub!!! Ekkor néztem meg jobban a kezembe akadt szórólapot, amely a szombat esti "She Wolf Party! Only women and gay!" bulira hívja fel a figyelmet, és ekkor tűnt fel a táncteret körül vevő négy darab óriás művészi akt fotó is. A plafonra felfüggesztett plazma tévében meztelen divatfotózások voltak láthatóak, természetesen világhírű topmodellekkel, akik között felfedeztem Mihalik Enikőt is. Bezzeg ezt nem promózzák róla a Cosmóban! Amikor mindezekre felhívtam a fiúk figyelmét, az első sokk után, és miután összeszedték állukat a makulátlan padlóról, kifakadt belőlünk a perceken át tartó röhögés. Szóval ezért nincsenek éjszakai kocsmák, helyes facér fiúk, és hétköznapra eső bulik Reggióban! Mert mindenki itt van! Amikor már kint ácsorogtunk mi is a többiekkel, próbáltunk beolvadni, de egy ídő után feladtuk. Azt hiszem mindenki kiszúrta, hogy nem vagyunk melegek. Én azért rákacsintottam egy csajra, Can pedig nagy erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy egyensúlyát szigorúan át tegye csak az egyik lábára, és a sört kisujját eltartva igya, miközben másik csuklója hanyagul lóg a levegőben. Annyira vicces volt, hogy talán hangos nevetésünk miatt is buktunk le, hiszen ez a fajta pózolás itt megkövetelt, és teljesen normális.

                 Két órán keresztül figyeltük a lányos fiúk, illetve fiús lányok társalgását, testbeszédüket. Gucci és Dolce cipők borostás, helyes srácokon. Zsebredugott kezű, baseball sapkás csajszik, abszurd gesztusaikkal. Szűk sztreccsnadrágok és feszes pólók Adonisz testeken, melyek nem piacképesek az olyan hetero lányok számára, mint én. Vékony, majdhogynem anorexiás raszta lányok, bő pólókban, oldalzsebes gatyákban. A legérdekesebb figurák fordultak meg itt. Húszas évei elején járó modell fiú, akit itt is körülrajongtak. Negyvenes éveit taposó tanárszerűség, csokornyakkendőben, rövid ujjú zakóban, kockás ingben, Hitler bajusszal. Harmincas producer alkat, laza ingben, bokáig érő vászon nadrágban, saruban. Ja, és arany bokalánccal. Szőke lány, bőrdzsekiben, tüll szoknyában. Zöld hajú punk csaj, converseben, piercingekkel teli arccal flörtöl egy molett, rendkívül igényes tűsarkús üzletasszonnyal. Senki nem tévedt abba az utcába, aki nem oda akart menni. Pasik jöttek és mentek, kézenfogva, ölelkezve, boldogan. Lányok sikítozva táncoltak egymással Lady Gagára. Mi is elengedtük magunkat, hiszen senkinek sem akartunk tetszeni, nem volt akinél bevágódni, így hát mi is buliztunk a tüctücre, imitáltuk a gesztusokat, ittuk az olcsó sört, és szakadtunk a röhögéstől, mindenen. De legfőkébb saját magunkon nevettünk. Szerencsére ez az élmény által okozott humorözön kitartott még egy órán keresztül, miután elindultunk haza. Ugyanis nagyon eltévedtünk ebben a kisvárosban. De az újabb élmény öröme, és a tudat, hogy sosem tudhatjuk miben lesz még részünk ez alatt a pár hónap alatt, végig nevetetett minket az ismeretlen, hangulatos kisutcák labirintusán. Viva Erasmus!

 Vannak napok, amikor egy nő nem akar semmit sem csinálni. Amikor nem akar emberekkel találkozni, amikor nem akar moziba menni, amikor nem akar vásárolgatni. Amikor nem akar főzni, nem akar futni, nem akar manikűröztetni. Amikor nem akar bulizni, nem akar önmegvalósítani, nem akar kávézni a csajokkal, nem akar az anyjával ebédelni. Amikor nem akar suliba menni, amikor nem akar dolgozni, amikor nem akar beszélgetni, sőt egyáltalán nem akar beszélni. 
                              Nos, velem ilyen nem szokott lenni.
Általában egy évben egyszer fordul ez elő, és akkor sem saját akaratomból, hanem köszönhetően a nátha világra kiterjedt erőtől duzzadó taknyos monopóliumának, mely mindenkit elér, előbb utóbb engem is. Leborulok génjeim garantált gigantikus mázlija előtt, hiszen tényleg csak évente maximum egyszer vagyok beteg. És ez most van.

A torkom begyulladt, ég, lángol. Valószínűleg ha felvinnének a Kilimandzsaro tetejére, és jeges hóval etetnének, a torkom még akkor is tökéletes szolgálatot tenne, mint világító oszlop a repülők ütközésének elhárítása végett. A fejemet mintha egymás után tizenhétszer ütlegelnék egy serpenyővel, aminek ereje vetekszik Erdei Zsolt öklének magasztos acélosságával. 10 perc szünet, majd vissza a ringbe. A tüdőmet azt hiszem most szívesen elcserélném bármelyik "12 éves korom óta cigizem" testvérem tüdője egyikével. Az arcomra felkenhetne akármelyik profi sminkmester három kompakt pirosítót, három különböző színűt, és még akkor is azonnal szerződtetnének a következő Twilight film főszerepére, mondván nemcsak csinosabb, de természetesen vagyok sápadtabb, mint bármelyik vámpír. Sőt, még vörös kontaktlencse sem kell, hiszen az "egyet fizet, hármat kap" akcióban, a kimerültség és láz mellé még a világító, pirosas tekintetet is hozzám csapták a Betegség Tescójában. A legkisebb is számít. 

Anyu otthon most kamillateát döntene belém, forró fürdőt vetetne velem, húslevest főzne, és óránként megkérdezné, hogy bevettem-e a c-vitamint. Kijelentené, hogy nem érdekli, hány éves vagyok, akkor sem teszem ki a lábam a házból, amíg meg nem gyógyultam. Nem érdekelné a kihagyhatatlan óra a főiskolán, a lemondhatatlan buli, a pótolhatatlan randi, vagy az elmaradhatatlan futás. Csak az egészségem.

És bár most egyedül vagyok a hétvégén, még a szobatársam is lelépett, de úgy teszek, mintha itt lenne ez a határozott asszony, és ő ápolna.

Tehát igen, most be kell valljam, hogy nem akarok semmit sem csinálni. Nem veszem fel a kaputelefont, nem húzom fel a rolót. Nem megyek le futni, nem írok a facebook chaten. Nem megyek el vasárnapi kávézgatásra a fiúkkal, és nem szervezek esti vacsit a törökökkel. Nem mászom ki a lakásból, talán még az ágyból sem. Tökéletesen kielégít a meleg pokróc, egy illegálisan letöltött film, ezer bögre forró tea, és a pár felemelő perc, amikor kapok levegőt. 

          Az éjjel azt álmodtam, hogy az én szeretett édesanyám négyes ikreket vár. Előre is elnézést kérek tőle, hogy ezt itt megosztom, de szükséges a megfelelő gondolatmenet kifejtéséhez. Szóval négyes ikreket várt, a család boldog volt, alig várta mindenki az új kis Kabarczok megszületését. Csak én nem, én elképesztően mérges voltam. Ugyanis nem voltam otthon. Az álmomban pontosan ez volt a konfliktus forrása, az én távollétem. Ismételten úgy éreztem, hogy kimaradok valamiből, valamilyen fontos eseményből, ami otthon történik, a családokkal, barátokkal. Lemaradok a kistesóim születéséről, valószínűleg a számomra legfontosabb ember legfontosabb élményéről. 

         Amikor felébredtem, megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy csak álom volt, de a biztonság kedvéért (félretéve a nyilvánvaló abszurditást) azonnal küldtem egy emailt anyunak, hogy ugye nem....? Viszont ennek kapcsán hirtelen lepörgött előttem egy pirosbetűs, vésett betűkkel írott lista, mindazon dolgokról, amiket az elmúlt 10 napban hallottam az otthoniaktól. Az egyik közeli barátom végre szerelmes, F.Levi barátom megkérte Brigi szerelme kezét, K.Gábor és Kriszta novemberben tartják esküvőjüket, Zsófi nővérem befejezi élete eddigi legnagyobb produkcióját, Luca lassan híres recept-blog íróvá avanzsál, a másfél hónapos Ábel unokaöcsém pedig napról napra változik... És én nem vagyok ott ezeknél a momentumoknál, egyáltalán nem. Lélekben igen. De persze az nem ugyanaz. Aztán ahogy ezen gondolkoztam, újból rájöttem, hogy az én életemet én élem, csakis én. Máskérdés, hogy kivel/kikkel osztom meg, de más nem élheti, ahogyan én sem élhetem másét. Imádom az életem, minden percével együtt, talán mert tudom, hogy csak ez az egy van. És amiből egy van, egy egyedi "darab," azt valahogy mindig jobban megbecsüli az ember. A világ legnagyobb gyémántjából is csak egy van, talán ezért is ilyen értékes. A világ legkisebb emberéből is egy van, talán ezért is örvend akkora sikernek. A kedvenc magassarkúmból is csak egy van, ezért is imádom olyan nagyon. És kedvenc életem is csak egy van, amit e pillanatban itt élek, Olaszországban. És amikor vissza megyek, ismént jelen leszek a számomra fontos emberek életében is. Ez megnyugtató.

           A tegnapi napot Modenában töltöttük, ami kb. 20 percre van Reggio-tól, vonattal. Közelebb, mint az Érd-Bp táv. Igazából azért mentünk, hogy ellátogassunk a Ferrari, Lamborghini, Ducatti gyárakba, múzeumokba, csak szeleburdi Erasmusos társaság révén teljesen megfeledkeztünk arról, hogy vasárnap van. Vagyis minden zárva volt. Ettől függetlenül szuper jót sétáltunk a városban, ami szebb és jóval nagyobb, mint Emilia, de ugyanaz a stílus. Facebookra raktam is fel képeket, lehet szájtátizni. Teáztunk egy kis kávézóban, és elhülyültünk az élénk, vidám utcákban. Amikor hazaértem, szobatársam Tiziana, vacsorával várt! Még hozzá nem is akármilyennel! Kagylós, polipos spagettivel, és valami Isteni volt. Tudni kell, hogy én nem szerettem eddig a kagylót, de most nagyon, nagyon, nagyon ízlett, azt hiszem örök rajongója lettem. Tiziana pedig egy angyal.

          Estefele, amikor egy olasz barátommal beszélgettem, sok minden felmerült, a családtól elkezdve, a gazdaság politikán át (most mondd apu, hogy csak "legalább csinos vagy!":) , a különböző országok kultúrájáig, illetve, hogy ki hol szeretne élni. Szinte gondolkodás nélkül rávágtam, hogy szinte bárhol, ki tudja hova sodor a szél, legyen az akár New York, Alaszka, Nápoly vagy Stockholm, ez ugyanis évek óta bevált válaszom volt. Ekkor azonban eszembe jutott a reggeli élmény, a lista ami lepörgött a fejemben. És rá kellet döbbenem, hogy valami megváltozott. Az utóbbi években olyan fontosak lettek számomra a szeretteim, hogy hirtelen teljes meggyőződéssel nyugtáztam, hogy a lényeg, hogy közel maradjak a családhoz és a barátaimhoz. Talán ez életemnek az a szakasza, amikor kikristályosodnak illetve definiálódnak az elvek, a célok és az alapvető értékek? Nem azt mondom, hogy Budapesten akarom leélni az életem. Ki tudja mi lesz. Meg hát ma már a távolságok sem olyan leküzdhetetlenek, mint 30 évvel ezelőtt. De azt hiszem kiderült számomra is, hogy hol van az otthonom. 

           Tegnap este úgy érzem, megtört a jég, ami a honvágyat illeti. Elmentünk jó páran a spanyolok hostelébe, hogy ott iszogassunk. Nos, az iszogatásból, mint ahogyan az oly gyakran megesik, oltári nagy buli lett. Olyannyira, hogy az emelkedett hangulat (másnéven őrjöngés és hangoskodás) miatt el kellet jönnünk a hostelből, így az enyhén spicces 20-25 fős társaság kitódult Reggio Emilia cuki kis utcáira. Szerencsére a kisváros szerda esténként egyáltalán nem hasonlít a magyar kisvárosok éjszakai életéhez, mindenhol voltak emberek a belvárosban, mint már említettem nagyon sok itt a fiatal. Ebben a tekintetben talán Csíkszeredához hasonlít a legjobban. Szóval a nagy örömködés közepette, amikor ötvenhetedszerre szakadtam valamin a röhögéstől, végre hatalmába kerített egy érzés. Mégpedig az, hogy mostmár eltudom képzelni, hogy pár hónap múlva hiányozni fognak ezek az emberek, és ez a hely. Szuper volt végre nem úgy lenni a többiekkel, hogy közben folyton az otthoni barátok jutnak eszembe, a Hajnival való közös "IGYÁL!" beszólások, a Zsuzsis "Teri!" marháskodások, barátok koncertjei, avagy bármelyik/mindegyik tesómmal történt megannyi átbulizott éjszaka. Nem félre érteni, milliószor gondolok ezekre! De szerencsére már nem egyfolytában, hanem egyre inkább élek a MOST-ban, ahogy anyu szokott fogalmazni. És ez szuper!:)

          Ami az itteni férfiállományt illeti... nos, még mindig azt kell, hogy mondjam, hogy az az olasz srác, akit a benzinkútnál láttunk amikor átléptük a határt (Luca, emlékszel?!), még mindig viszi a pálmát. Egyelőre nem láttam olyan álom italianot, akin megakadt a szemem. De tény, hogy nem is nagyon mozgok olaszokkal, egyelőre többet tudnék mondani a török és spanyol fiúkról, mint a helyiekről. Viszont abban igaza volt azoknak akik már jártak itt, hogy az olasz srácok irtó nyomulósak. Nem durván, de tény, hogy nem tudok úgy eljutni az egyetemig, vagy lemenni a boltba anélkül, hogy háromszor négyszer ne füttyentenének vagy, hogy ne hangozna el a "ah bella" sóhaj. És ez nem annak köszönhető, hogy hihetetlenül csinos vagyok (bár ez megcáfolhatatlan tény), hanem annak, hogy az olaszok tényleg a pillanatnak élnek, és ha látnak valamit ami tetszik, azt szóvá is tetszik. Nuku prüdéria. Az eddigi legviccesebb bókolós élményem: sétáltam vissza a suliból, amikor elhajtott mellettem egy biciklis srác. Visszanézett rám mosolyogva, valamit még talán szólt is, amikor teljes erővel neki ment a szembejövő másik biciklistának. Ultra nagyot koccantak, időm sem volt figyelmeztetni. Nem történt baj, röhögött mindenki, főleg én.:) 

          A szobatársam, Tiziana irtó rendes lány. Egyre jobban kijövünk, és egyre többet beszélgetünk is. Mint kiderült, ő is skorpió, úgyhogy van a kéróban jó sok temperamentum! Tegnap elmesélte, hogy az előző szobatársával mennyi kellemetlen élménye volt és, hogy mennyire örül, hogy én lakom vele, stb. Sokszor kis üzeneteket hagyunk egymásnak, "have a nice day," "thank you for washing the dishes" ésatöbbi. Szuperédi. Az este itt vacsorázott egy barátnője és a barátja. Utóbbi hozott nekem egy welcome gift-et! Egy mókás gumi szörnyecske izét, nagyon cuki, és a következő szöveggel adta át: "welcome to this crazy family!" Hihetetlenül jól esett, és nagyban hozzájárult az első bekezdésben leírt érzés megerősítéséhez...

      Tegnap olyan szép idő volt, hogy fogtuk magunkat Selimmel, és bevettük a várost. Kb. 3 órán keresztül sétálgattunk, fagyiztunk, és szorgosan gyártottuk a fotókat Jon (Selim szobatársa) fényképezőgépével. Szuper fények voltak, de mivel nem az óriás-tehetség Zsófi nővérem vagyok, ezért nem készültek tökéletes, művészi képek, inkább a megszokott turista fotók, bár utómunkával azért feltúrbóztam őket kicsit. Tehát ezek a csodás képek megtekinthetőek a facebookon, vagy ha valakinek netán nem lenne, írjatok emailt, és átküldök párat. A lényeg, hogy imádom ezt az ékszerdoboz várost. De ez a képekből kiderül. Van egy nagyon pozitív és élettel teli atmoszférája, és hihetetlenül sokszínű, mint épületekben, mint emberekben. Nagy a török népesség, na meg az afrikai. Magyarból viszonylag kevés van, én egyről tudok biztosan. Ő nagyon csinos.:) Na és ugyebár kipróbáltuk a híres olasz fagyit. Hát nemhiába híres. A legfinomabb fagyi, amit valaha ettem, azt kell, hogy mondjam, hogy még az érdi Soós Pékségben kapható csodafagyikat is veri. És itt ráadásul nem csak úgy rádobják a száraz tölcsérre a gombócot, hanem egy kisebb spatula félével rá kenegetik. 2 gombócot kértem, de akkora adag volt, hogy otthoni mértékkel mérve simán megfelel a duplájának.

A fagyizás után visszajöttünk a koleszhoz, és eldumálgattam Selimmel, és pár másik török sráccal. Megtudtam többek között, hogy amint befejezik az egyetemet, azonnal be kell vonulniuk a török hadseregbe. Semmi cécó, pár hónap kiképzés, és küldik is őket terepre, terroristák ellen harcolni. Állítólag a török kormány igazából csak erre költi a pénzt, oktatás, építkezés, és egyebek helyett. Körzetekre fel van bontva az ország, és attól függően, hogy melyik régióban születtél, az lesz az osztagod, illetve küldetésed. Selim például a kommandós részben született, így nagy valószínűséggel a kommandósokhoz lesz beosztva, míg egy másik barátja a rádiósokhoz. Elgondolkoztam, hogy milyen érdekes ez az egész háborús-hadsereges dolog, hogy melyik országnak mennyire fontos ez. Fogalmam nem volt, hogy törökországnak ekkora hadserege lehet. Elképzelni nem tudom, hogy milyen lehet abban a tudatban felnőni, hogy huszonévesen muszáj kockára tenned az életed a hazádért, vagy akármilyen eszméért. Tetszik az összetartás, de félelmetes is egyben.

Estére be volt tervezve az első itteni bulim. Egy török lánynak volt a búcsúbulija, itt a kolesz apartmanok közötti téren. Én azt hittem, hogy valami laza iszogatás lesz, de ehelyett egy komplett svédasztalt csináltak a csajok az udvaron, csomó olcsó "itatja magát" bor, török és olasz kaják, és nagyon sok ember. Csak jöttek és jöttek az Erasmusosok! Voltunk összesen vagy harmincan. Két nagy nemzetiség képviseltette magát főleg: törökök és spanyolok. Ezen kívül voltam én magyar, egy lengyel csajszi, egy észt, egy bolgár, és egy német. A többiek mindd a két nagy csoport valamelyikébe tartoztak. Annyit hülyültünk, hogy az hihetetlen. Mintha újra az ICSB-ben lettem volna, egyből otthonosan mozogtam a nemzetközi társaságban. Imádom, amikor ennyiféle kultúra keveredik, csupa nyitott ember, egy csomó hagyománnyal, más-más temperamentumokkal, de egy közös: mindenki jól akarja érezni magát. És így is lett. Olyannyira, hogy éjjel 1 után megjelent a rendőrség. Gondolom valamelyik öreg italiano már nem nagyon bírta az örömöt, amire amúgy én szolgáltattam a zenét, így egy kicsit meg is értem, hiszen nem Beethoven 7. szinfoniájára buliztunk. Tehát amikor kiszúrtam az autót, és szóltam a többieknek, mindenki szanaszét rohant, mint egy Tupac filmben. Nagyon vicces volt. Be-befutottunk valamelyik diák kecójába, és ott vártunk "csöndben", sötétben, hogy elmenjenek. Egyedül egy kínai lány maradt ott, a bazi hosszú asztalnál, egy rakat piával, az üvöltő laptoppal, és próbálta beadni a rendőröknek, hogy csak ő iszogatott egymagában! Ezen röhögök azóta is.

Ja, és megérkezett a szobatársam!! Végre! Egy nálam kb. 3 évvel idősebb, szöszi lány, és hál Istennek kicsit beszél angolul. Nagyon kedves, csak éjjel akkorákat horkant, hogy majd kiesek az ablakon. De csak néha. Ápolónak tanul, úgyhogy megnyugtató, hogy a következő házibuli után, van aki ápoljon másnap. Amúgy érdekes, megfigyeltem, hogy a tény, hogy jobban beszélek angolul mint magyarul, itt igazából hátrány. Hiszen az erasmusosok kivételével senki nem beszél angolul, és észrevettem, hogy az én angolomat is leredukálom egy csökkentett szintre csak, hogy megértsenek. Ki tudja, lehet, hogy mire hazaérek, fogok egy keveset beszélni olaszul, magyarul, és egy picit angolul?:)

     Délután négy körül végre megérkeztünk Reggio Emiliába, a Pietro Mascagni 6. szám elé. Fáradtan egy nyolc órás út után, némelyikünk náthásan, viszont annál vidámabb hangulatban. Úgyis mondhatni, hogy szétröhögtük magunkat az egész út alatt. Imádom a családom, a legviccesebb társaság amit ismerek. Szóval megérkeztünk. Tudtuk, hogy elvileg még egy-két órát várni kell arra, hogy becsekkolhassak a koleszba (siestának köszönhetően), viszont addig legalább felderítjük a terepet. Igazából egy olasz kisváros cuki lakónegyedében voltunk, 5 percre a belvárostól, és 10 percre az egyetemtől. Helyes, igényes tégla lakópark szerű, enyhe békásmegyeri lakótelep beütéssel, CBA szerű bolt, pizzéria és fodrászat az utca másik oldalán. Lucával szorgosan nekiláttunk fiatalok keresésének, akik talán némi információval tudnak szolgálni a koleszt illetően. Nos ez nehezebb feladatnak bizonyult, mint gondoltuk, ugyanis a járókelők átlag életkora körülbelül a 85 körül mozgott, járókerettel, hallókészülékkel, és egyéb tartozékokkal ellátva. Kivéve persze az angol nyelvtudást. Több sikertelen "Ciao, parle inglés?" próbálkozás után, rátaláltunk megmentőnkre, és egyelőre a legjobb barátomra, Selimre. Selim egy 21 éves, török srác, és Erasmus-os! Hurrá! Olyannyira jófej volt, hogy elvitt minket az egyetemre, ahol találkoztam az egyik koordinátorral, majd visszajött velünk, segített becsekkolni a koleszba, még a csomagjaimat is felhordta Apuval és Balázzsal. Sőt, 10 perc ismeretség után, bekopogtatott velem még pár ajtón, aminek következtében megismerkedtem az ő barátaival, pár spanyol lánnyal és fiúval, nah meg még egy csomó törökkel. És mind Erasmus-osok, és egyikük sem beszél olaszul! Ettől máris egyenrangú félként kezeltek. 

Miután elbúcsúztam a családtól, felmentem a szobámba, és nekiálltam a kicsomagolásnak. A kecóról majd teszek fel képeket, a lényeg, hogy egyáltalán ne úgy tessék elképzelni, mint egy Lehel út-i kollégiumot, ahol 6 darab emeletes ágy van egy szobában, fürdőszoba és konyhaféleség a folyosón. Nem. Ezek kis lakások, két ember részére. Amerikai full felszerelt konyhás nappali, zuhanyzós fürdőszoba, háló két ággyal, erkély, sőt még a tetőre is kilehet mászni. Nagyon menő.:) Mint kiderült, a szobatársammal csak hétfőn találkozom, mert hazautazott a hétvégére. Ugyanis olasz a lány, aminek hihetetlenül örülök, mert hátha segít majd a nyelvet illetően. Ha kiderül, hogy ő sem beszél angolul, akkor nagyon muris lesz az első pár hét. Tehát kicsomagoltam, majd kidőltem.

Másnap, azaz tegnap, Selim megmutatta a belvárost. Pont olyan, mint amilyennek reméltem! Cuki, szűk olaszos kisutcák mindenhol, hatalmas katedrálisok, egy-két helyes park, és hangos emberek. Mesés! Kicsit mondjuk Debrecenre emlékeztet, de valószínűleg csak mert ez is vidéknek számít, és hát minden európai kisváros, ami kisebb mint Budapest, hordoz magában valami közöset. Na de íme az első sokk: átsétáltunk egy hídon, ami alatt egy majdnem teljesen kiszáradt folyó fut végig, több kilométeren keresztül. Elég hervasztó látvány, mármint a Dunához képest. A folyóban óriás kacsák úszkáltak, ami még idilli is lett volna, ha Selim rá nem mutat arra, amit inkább nem akartam volna látni. Ahogy Zsuzsi mondaná, "egy kicsit több információ a kelleténél":) A folyó parton, a kacsák között, és igazából mindenhol a mederben, macskaméretű patkányok futkostak, tisztálkodtak, ittak, izegtek, mozogtak. Az életben nem láttam még ekkorákat. Ultra, megadurva. A helyzet ugyanis, hogy itt nem igazán vannak macskák, amik megennék őket, így hát vígan elélnek a kacsákkal, akikkel igazából spanok, így megosztják egymás között a terepet. Hála Istennek nincs olyan para, hogy bejönnének a lakóterületekre, vagyis nagyon remélem, hogy nincs!? Ezek után este elmentünk bevásárolni egy csarnokba, ami inkább egy kisebb Tescora emlékeztetett, viszont sokkal szebb, tisztább, és igényesebb. Vettem egy-két alap dolgot, hogy legyen otthon.

Ma reggel már az otthonról hozott kőrözöttet ettem kenyéren, egyelőre még kitart a starter pack amit Anyu csomagolt. Nem vagyok egy nagyevő, ez van. Mivel a wifi kérdés csak jövőhéten oldódik meg teljesen, ezért Selim wifi-jét használom, az viszont nem terjed ki az én kecómig. Tehát most itt ülük lent az udvaron egy padon, és teázom, miközben hallgatom, ahogy a mellettem lévő focipályán megy az olasz meccs. Igazán hangulatos. Este megyünk futni, életem első futása olasz honban.:) Kedden már megtudom az órarendben, és aztán kezdődik a suli, amit hihetetlenül várok már. Természetesen már tervbe vannak véve a különböző kirándulások ide-oda, Veronába, Bolognába, Milánóba, stb. Tehát elkezdődik az itteni élet.

Egyelőre még megöl a honvágy. Folyton Ti, az otthoniak jártok az eszemben, és minden este levágok egy centit a száz centis mérőszalagból amit Balázstól kaptam, visszaszámlálás gyanánt. Jól vagyok, és egyre jobb lesz. Hiányoztok. Különösen egy valaki.