Tegnap olyan szép idő volt, hogy fogtuk magunkat Selimmel, és bevettük a várost. Kb. 3 órán keresztül sétálgattunk, fagyiztunk, és szorgosan gyártottuk a fotókat Jon (Selim szobatársa) fényképezőgépével. Szuper fények voltak, de mivel nem az óriás-tehetség Zsófi nővérem vagyok, ezért nem készültek tökéletes, művészi képek, inkább a megszokott turista fotók, bár utómunkával azért feltúrbóztam őket kicsit. Tehát ezek a csodás képek megtekinthetőek a facebookon, vagy ha valakinek netán nem lenne, írjatok emailt, és átküldök párat. A lényeg, hogy imádom ezt az ékszerdoboz várost. De ez a képekből kiderül. Van egy nagyon pozitív és élettel teli atmoszférája, és hihetetlenül sokszínű, mint épületekben, mint emberekben. Nagy a török népesség, na meg az afrikai. Magyarból viszonylag kevés van, én egyről tudok biztosan. Ő nagyon csinos.:) Na és ugyebár kipróbáltuk a híres olasz fagyit. Hát nemhiába híres. A legfinomabb fagyi, amit valaha ettem, azt kell, hogy mondjam, hogy még az érdi Soós Pékségben kapható csodafagyikat is veri. És itt ráadásul nem csak úgy rádobják a száraz tölcsérre a gombócot, hanem egy kisebb spatula félével rá kenegetik. 2 gombócot kértem, de akkora adag volt, hogy otthoni mértékkel mérve simán megfelel a duplájának.
A fagyizás után visszajöttünk a koleszhoz, és eldumálgattam Selimmel, és pár másik török sráccal. Megtudtam többek között, hogy amint befejezik az egyetemet, azonnal be kell vonulniuk a török hadseregbe. Semmi cécó, pár hónap kiképzés, és küldik is őket terepre, terroristák ellen harcolni. Állítólag a török kormány igazából csak erre költi a pénzt, oktatás, építkezés, és egyebek helyett. Körzetekre fel van bontva az ország, és attól függően, hogy melyik régióban születtél, az lesz az osztagod, illetve küldetésed. Selim például a kommandós részben született, így nagy valószínűséggel a kommandósokhoz lesz beosztva, míg egy másik barátja a rádiósokhoz. Elgondolkoztam, hogy milyen érdekes ez az egész háborús-hadsereges dolog, hogy melyik országnak mennyire fontos ez. Fogalmam nem volt, hogy törökországnak ekkora hadserege lehet. Elképzelni nem tudom, hogy milyen lehet abban a tudatban felnőni, hogy huszonévesen muszáj kockára tenned az életed a hazádért, vagy akármilyen eszméért. Tetszik az összetartás, de félelmetes is egyben.
Estére be volt tervezve az első itteni bulim. Egy török lánynak volt a búcsúbulija, itt a kolesz apartmanok közötti téren. Én azt hittem, hogy valami laza iszogatás lesz, de ehelyett egy komplett svédasztalt csináltak a csajok az udvaron, csomó olcsó "itatja magát" bor, török és olasz kaják, és nagyon sok ember. Csak jöttek és jöttek az Erasmusosok! Voltunk összesen vagy harmincan. Két nagy nemzetiség képviseltette magát főleg: törökök és spanyolok. Ezen kívül voltam én magyar, egy lengyel csajszi, egy észt, egy bolgár, és egy német. A többiek mindd a két nagy csoport valamelyikébe tartoztak. Annyit hülyültünk, hogy az hihetetlen. Mintha újra az ICSB-ben lettem volna, egyből otthonosan mozogtam a nemzetközi társaságban. Imádom, amikor ennyiféle kultúra keveredik, csupa nyitott ember, egy csomó hagyománnyal, más-más temperamentumokkal, de egy közös: mindenki jól akarja érezni magát. És így is lett. Olyannyira, hogy éjjel 1 után megjelent a rendőrség. Gondolom valamelyik öreg italiano már nem nagyon bírta az örömöt, amire amúgy én szolgáltattam a zenét, így egy kicsit meg is értem, hiszen nem Beethoven 7. szinfoniájára buliztunk. Tehát amikor kiszúrtam az autót, és szóltam a többieknek, mindenki szanaszét rohant, mint egy Tupac filmben. Nagyon vicces volt. Be-befutottunk valamelyik diák kecójába, és ott vártunk "csöndben", sötétben, hogy elmenjenek. Egyedül egy kínai lány maradt ott, a bazi hosszú asztalnál, egy rakat piával, az üvöltő laptoppal, és próbálta beadni a rendőröknek, hogy csak ő iszogatott egymagában! Ezen röhögök azóta is.
Ja, és megérkezett a szobatársam!! Végre! Egy nálam kb. 3 évvel idősebb, szöszi lány, és hál Istennek kicsit beszél angolul. Nagyon kedves, csak éjjel akkorákat horkant, hogy majd kiesek az ablakon. De csak néha. Ápolónak tanul, úgyhogy megnyugtató, hogy a következő házibuli után, van aki ápoljon másnap. Amúgy érdekes, megfigyeltem, hogy a tény, hogy jobban beszélek angolul mint magyarul, itt igazából hátrány. Hiszen az erasmusosok kivételével senki nem beszél angolul, és észrevettem, hogy az én angolomat is leredukálom egy csökkentett szintre csak, hogy megértsenek. Ki tudja, lehet, hogy mire hazaérek, fogok egy keveset beszélni olaszul, magyarul, és egy picit angolul?:)
