Vannak napok, amikor egy nő nem akar semmit sem csinálni. Amikor nem akar emberekkel találkozni, amikor nem akar moziba menni, amikor nem akar vásárolgatni. Amikor nem akar főzni, nem akar futni, nem akar manikűröztetni. Amikor nem akar bulizni, nem akar önmegvalósítani, nem akar kávézni a csajokkal, nem akar az anyjával ebédelni. Amikor nem akar suliba menni, amikor nem akar dolgozni, amikor nem akar beszélgetni, sőt egyáltalán nem akar beszélni. 
                              Nos, velem ilyen nem szokott lenni.
Általában egy évben egyszer fordul ez elő, és akkor sem saját akaratomból, hanem köszönhetően a nátha világra kiterjedt erőtől duzzadó taknyos monopóliumának, mely mindenkit elér, előbb utóbb engem is. Leborulok génjeim garantált gigantikus mázlija előtt, hiszen tényleg csak évente maximum egyszer vagyok beteg. És ez most van.

A torkom begyulladt, ég, lángol. Valószínűleg ha felvinnének a Kilimandzsaro tetejére, és jeges hóval etetnének, a torkom még akkor is tökéletes szolgálatot tenne, mint világító oszlop a repülők ütközésének elhárítása végett. A fejemet mintha egymás után tizenhétszer ütlegelnék egy serpenyővel, aminek ereje vetekszik Erdei Zsolt öklének magasztos acélosságával. 10 perc szünet, majd vissza a ringbe. A tüdőmet azt hiszem most szívesen elcserélném bármelyik "12 éves korom óta cigizem" testvérem tüdője egyikével. Az arcomra felkenhetne akármelyik profi sminkmester három kompakt pirosítót, három különböző színűt, és még akkor is azonnal szerződtetnének a következő Twilight film főszerepére, mondván nemcsak csinosabb, de természetesen vagyok sápadtabb, mint bármelyik vámpír. Sőt, még vörös kontaktlencse sem kell, hiszen az "egyet fizet, hármat kap" akcióban, a kimerültség és láz mellé még a világító, pirosas tekintetet is hozzám csapták a Betegség Tescójában. A legkisebb is számít. 

Anyu otthon most kamillateát döntene belém, forró fürdőt vetetne velem, húslevest főzne, és óránként megkérdezné, hogy bevettem-e a c-vitamint. Kijelentené, hogy nem érdekli, hány éves vagyok, akkor sem teszem ki a lábam a házból, amíg meg nem gyógyultam. Nem érdekelné a kihagyhatatlan óra a főiskolán, a lemondhatatlan buli, a pótolhatatlan randi, vagy az elmaradhatatlan futás. Csak az egészségem.

És bár most egyedül vagyok a hétvégén, még a szobatársam is lelépett, de úgy teszek, mintha itt lenne ez a határozott asszony, és ő ápolna.

Tehát igen, most be kell valljam, hogy nem akarok semmit sem csinálni. Nem veszem fel a kaputelefont, nem húzom fel a rolót. Nem megyek le futni, nem írok a facebook chaten. Nem megyek el vasárnapi kávézgatásra a fiúkkal, és nem szervezek esti vacsit a törökökkel. Nem mászom ki a lakásból, talán még az ágyból sem. Tökéletesen kielégít a meleg pokróc, egy illegálisan letöltött film, ezer bögre forró tea, és a pár felemelő perc, amikor kapok levegőt.